picivirág a fesztdumagép

Minden(n)ek fénye vége

Pörög és forog a világ, majd elsötétül...Egy robbanás, ütés, fájdalom és egyedüllét. Belül kinyílik valami. Odakint csak a megszokott pesti fény tátong a rohangáló emberek mellett, viszont odabent valami másra derül fény.  Egy olyan fény látszik, amely ritkán jelenik csak meg. Ez a magány fénye. Amikor a magányodban meglátod, hogy mégsem vagy egyedül…

Ülsz egy réten és valaki megáll előtted. Felnézel és látod, hogy te magad vagy az, de valahogy mégis máshogy. Kisimult az arcod és megmagyarázhatatlan bölcsesség árad a zöld szemekből. Nem is pontosan ugyanúgy zöld az ő szeme, mint a tiéd. Egy teljesen más embert látsz ott, és mégis magadat. Leül melléd, csak szótlanul bámul rád kérdőn, nem tesz semmit, várja, hogy te kezdd el mondani ami bánt. Biztosan neki is lenne mit meggyónnia a most élő „énjének” valamiféle régi korokból. De nem! Most máson van a hangsúly. Rajtad. Olyan nehezen veszed a levegőt, és annyira fáj, hogy majd megszakadsz bele. Rándul egyet a tested, talán még nyög is egy fájdalmasat, a körülötted állók ijedten sikoltanak fel és a döbbenettől senki nem tesz semmit. Páran rémülten szaladnak el, a többi meg sokkos állapotban bámul egy immár élettelen testre. Kiengeded a levegőt és végre megtörik a csend.

„Mi történik?” –a válasz egy újabb sóhaj a másiktól. Majd egy fájó mondat: „éppen újra meghalunk.”-erre döbbenet. „Mi az, hogy meghalunk és mi az hogy újra?”- most érti meg, hogy miért bölcsebb a másik ő. Hosszú beszélgetés kezdődik. Olyan beszélgetés, ami élőhöz még nem jutott el, ezt csak a bölcsebbé váltak érthetik. Akik itt maradunk, nem ezzel foglalkozunk, hanem valami egészen mással. Mást tartunk értéknek. Azt egyáltalán nem csodáljuk meg, hogy élünk, pedig ennek kellene igazán hódolnunk…

A sok boldog pillanat, amit nemrég még magunkénak tudhattunk most mintha egy mesekönyvbe íródna azoknak, akik emlékezni akarnak a te kis jelentéktelen életedre és mulandóságodra.

Fájdalmas anyai könnyek szakadnak ki egy szempárból, még nem tudja, csak érzi, hogy egy részét kitépték a szívének. Nincs már ölelés, egy „szeretlek kicsim” őszinte sóhajtása, szerelmes anyai csók a homlokodon, nincs már semmi, neked is csak a tudatod maradt, az is csak addig, amíg mersz benne hinni. Hiszen minden amiben hittél elmúlt, és elfelejtett téged…