picivirág a fesztdumagép

torokgombóc

átérző vagyok. minden számomra kedves ember dolgaival kapcsolatban. jobban tudok lelkesülni valamiért, mint maga az illető, akivel a dolgok történnek. így van ez negatív értelemben is. nem tudok okosat mondani, a szavaimmal enyhíteni a fájdalmán. mindössze azért, mert képtelen vagyok hazudni. megmaradtam a gyermekek szintjén. elég sok pofont kapok miatta az élettől. azért, mert képtelen vagyok hazudni, ezért elhiszem, hogy mások is lehetnek ilyenek. már mint hazudatlanok. sajnos nem így van. hátbatámadnak kegyetlenül és fejedelmien néznek alább rád, amikor a szenvedéstől övezett haldoklásban végre kimúlsz. egyedül. körben állnak, de te egyedül vagy. senki sem simít, hogy enyhítsen a rettenetes fájdalmakon. felnőtt vagy, nem sajnál senki, egyedül pusztulsz el...mégsem lehet ilyen egyszerű. másokért is felelősséggel tartozol.nincs jogod, lehetősséged és hatalmad elmúlni. tenni kell, ha másért nem, az ösztönökért, a fenntartásért, egy mosolygós szempár boldog nevetéséért, a sok szeretetért, amit tőle kapsz ezért. megéri diadalittasan és büszkén kiegyenesedni és mosolyogni, a távolba révedni, mint az antik szobrok, akik látják a jövőt. tisztábban, mint a múltat. nem hordoznak semmit magukkal, könnyeden tekintenek előre és bíznak a kedvező sorsfordulatban...

valami ilyen érzés lehet.

libikóka

hintázok. mindkét oldalán én ülök. Az én lélelszintemen lehetséges. Az egyik én, a léleknek nevezett lény, a másik szimlán én, akit te is ismersz, vagy nem... Azért kell, hogyhintázzanak, hogy ne legyünk egy helyben. Halálunalmas lenne, ha egy helyben kellene ülni folyamatosan. Ez a libikóka némely pillanatban a magas gondtalanságba repít, néha meg lentragadok. Nehezebb fellökni magam,mint gondolnám(és most a lelki túlsúlyra célzok, nem a nyomorék alakomra). Ha sikerül, onnan jó. Csak reppenek a könnyed levegőben. Ilyenkor újra gyerkőc vagyok, és gondtalan.

Fáj a nyakam, nő a feszültség, lent dekkolok. Lelki lényem olyannyira fáradt, hogy leheletnyi erő sincs benne ahhoz, hogy megmozduljon. Talán élvezi is, hogy rossz. Mi más lenne az oka annak, hogy nem akar libbenni? Sajnálja magát? Hmm... Nem hinném. Bár ki tudja, ha még ő maga sem. A két én nem hadakozik, csak a fenti is moccanna és a lenti is. Nem tudják miért, de ez olyan lehet, mint a bolygók mozgása. Menni kell tovább, mindegy, hogy hova sodródunk, a hullámvölgy alján, vagy a képzeletbeli hullámhegy tetején esünk át, de menni kell. Azért, hogy utólérjük a párunkat, hogy együtt tudjunk moccanni, hogy előrébb haladjunk. MErt jöhet akármilyen hullámvölgy, utána még magasabb csúcsot lovagolunk meg és még többet érhetünk el. CSak rajtunk áll...

kikicsoda?

nem tudom ki vagyok. ikrek vagyok. vagy skizofrén? tán csak a sok teendő nyomott el engem? kit? nem tudom. honnan jöttem? kik a szüleim? vannak egyáltalán? zabigyerek vagyok? mért nem hasonlítok senkire? mért élek egy szappanoperában? zaklatott vagyok. kellek még valakinek? mire jutok az életben? az én gondolataimra vajon kíváncsi lesz egyáltalán valaki? számítok annyit, hogy ne legyen jelentéktelen az én életem? kiestem a nyeregből. hol vagyok? csak a sok dolog tornyosul mellettem...körülöttem... mindet meg kéne oldani. és arra sincs idő. olyan vagyok, mint a nyúl, az alice csodaországban című mesében, rohanok, folyton-folyvást de nem tudom hová. és fáradt is vagyok, de egész nőiesen fogalmazva szépen letolókázom a világot. nem sűrűn érdekel ki mit gondol. érzéketlen lettem? nem érzem, hogy kiborítana az államvizsga, bár a soraimat visszaolvasva, kétségtelenül de... az esküvő jó, és kezdem újra csak a szép oldalát látni. mért látnék mást, ha a világ legtökéletesebb embere a társam? és hivatalosan is felvállal, önszántából, nem az enyémből... :D szerencsés vagyok mi? nem vagyok szép, se csinos, se messzemenően okos. a magamhoz való eszem megvan, ami valljuk be nem sok. átlagos vagyok, kisebb furcsaságokkal és érdekes megszokásokkal. miért is várnék többet? jó így. mégis szembeszállok újfent az egyik magammal: NEM! többet és többet kell elérnem, hogy megmutassam. mit? egyszerűen azt, hogy nem kallódtam el, azt, hogy érek valamit, azt, hogy egy átlagos lángelme vagyok, aki lehet, hogy hülye a matekhoz, de érett az élethez. Nem kar nélkül születtem, egészséges vagyok, szép a mosolyom, és őszinte a szemem. Más szép nincs rajtam, de ezeket beismerem, no nem önteltségből, csak úgy önszeretetből, mert ha magamat nem szeretem, másokat sem tudok... igaza volt Maminak. sokat panaszkodom... utálom magamban. ezt kiiktatom az életemből, úgy döntöttem. ennek első fázisa, hogy felismerem... ez sikerült. Valamint likvidálom az énjeimet és a legnormálisabbal kötök kompromisszumot, ő maradhat. Nem rossz ikreknek lenni, sosem vagyok egyedül. Olyan ez, mint a filmekben az angyalka és a kisördög a vállunk felett... folyamatosan vívódnak valamin. Nem rossz, mert legalább nem hamarkodok el dolgokat... annyira. néha az egyik megfékezi a nagy számat, a másik pedig lökdös azért, hogy álljak ki az igazamért. Viszont nem tudok aludni. mindig jár az agyam. sokmindenen. hol a múlton, hol a jövőn. sosem tartok itt most... Vannak terveim és álmaim. szeretem őket és tudom hogy megvalósulnak...

színes

Van olyan, aki a szemedbe mosolyog és tündérszerű léptekkel igyekszik lelked mélyébe boldogan. Abszolút pozitívnak ítéled meg és engeded, hagyod magad sodródni a másik lelkével. Úgy érzed végre megtaláltad, így vagy teljes. Végre van, aki olyan mint én, aki úgy gondolkodik, mint én, aki nem önzőn gázol át rajtam a csúcsraérés végett... nem csak egy lépcsőfok vagyok, amin magasabbra juthat az én erőmből. Egy értékes gyöngyszemet tartok most a kezemben, soha nem adom ki onnan. Teljes lett az élet, nem kell hadakozni a belém fért énekkel, hogy azt a szerepet adjam, ami által elfogadnak. Ezek az ének mindig mosolyognak, és mindegyiket szeretik. De valahol mélyen elveszve ott kapirgál a lélek sivatagában egy árva én-lélekdarab. Nem sivalkodik, csak gubbaszt magában, teljesen leigázva újfent. A fejét csak egy lélekszál tartja, véres lenne, ha a lelkek tudnának vérezni... Rágódik magában a sivár rétmaradványon amelyet belepett a homok. A mindent ellepő feledés az, ami ráül a mezőre, és emellett a fájdalom esőcseppjei áztatják azt. A homokszemek ahogy eléri őket a víz, összebújnak. Ahogy belemerülsz a homokszemek nászába, akkor látod csak meg igazán, hogy nem eső hullik alá. Az én-lélekdarab zokog nesztelenül magába roskadva. Árvább, mint valaha. Fentebb kacagás hallik. A nevetős ének messzire tajtékzanak a látszat jókedvétől. Ez méginkább fájdalmat okoz az árvának, de meg kell tenni. Nincsen már meg a gyöngy, mind homokká lett...

Tévedtem. Ismét.

ha szétszakad...

... van két ember, akiket nagyon szeretek...

most egyedül, sokminden köt, de mégtöbb az, ami elkülönít. Sok-sok év, ami rigolyaként összeláncol és ott a kötetlen jövő ígérete, ami vagy megvalósul vagy nem. Kétesélyes a dolog. Szabad élet, amely nem biztos hogy csupán jóval kecsegtet, de lehet, hogy megváltod a világot, mert erős vagy. Végigjárni újra az utat, ugyanazt, ami máskor már természetes volt. A megszokás súlyos útvesztője rossz, vagy csak unalmas?

Horkolás a válasz... és könnyek.

Nem olyan vészes a helyzet - gondolja az ember. De mi lenne, ha pont mi lennénk azok, akik különválnak? Maradna még életszikra? Ezután mi az, ami újra életet lehel az emberbe? Hát mi? A Remény! Ha ez nincs meg...

VAlószínűleg azért fáj nekem is, mert kétfelé kötődöm. Másrészt belegondolok abba, hogy ugyanannyi idő, mint a miénk és itt vége a tündérmeséjüknek.

Amikor régen nekem is fájt egy hasonló helyzet, az öregek azt mondták, hogy az idő majd megoldja. Így is lett... bizonyos értelemben. 12 éve már, hogy nem vagy itt, mégis neked írok. Te vagy az, akihez álmomban beszélek, akihez rohanok, ha valami fontos történik az életemben. Neked sírok, ha fáj a felnőttlét. Nincs aki megöleljen, de tudom, hogy emlékszel még rám, hogy is felejthetnél el?! Én sem tudlak téged! Ahogy kilenc hónapon át egybeforrtunk, úgy ez a kötöttség nem múlhat el. Hiába mondom, hogy nem bánt már, el kell ismernem, hogy de... Mindigis hiányozni fogsz, ami pedig biztos, hogy amíg én vagyok én, és dobog a szívem, nem felejtelek el sosem! Tovább fogsz élni, akkor is, ha már én nem, mert egyet megígérhetek: ha rajtam múlik, ismerni fognak sok-sok év múlva is, amikor már csak egy idült rokon suttogja a nevem bizonytalanul, rád akkor is emlékezni fognak! Nem hagylak meghalni, mégegyszer nem! MErt kétszer halunk meg: egyszer saját önvalónkban, és mégegyszer, amikor elfelejtenek azok, akiknek nem lenne szabad. Minden mozdulatodra emlékszem, a hangodra, a hajad illatára, a kezed simogatására, a bolondos mosolyokra, amikkel a lökött kis kölyködet illetted, mindenre! A rózsaszín nyuszi még mindig annyit ér, mint régen, sosem leszek olyan ember, akiből a száraz világ kiöli a gyermekséget. Valahol ez majd továbbél... Még nem tudom hogyan, de így lesz...

... hiszen a Remény hal meg utoljára...

Csak úgy szimplán az élet, aminek egy pillanat alatt elveszhet az értelme

Honnan tudhatjuk, hogy az az ember, akiről eddig azt gondoltuk, hogy az életét adná értünk és az egymás iránt érzett szeretet

megváltaná a világot, még mindig a világ összes kincséért cserébe nem adná el a lelkünket és hagyna magára e mocskos földön?! Vajon van olyan bizalom, ami engedi azt, hogy feltétel nélkül és mindent odaadva higgy ebben? A hit, amely megrengeti az egész univerzumot nem oszlik el soha, egyszerűen egy érzés nem múlhat el. Ha egyedül marad egy olyasvalaki, aki tudja, hogy megtalálta a párját, túlélheti e azt? Én amondó vagyok, hogy ez lehetetlen, de tenni kell valamit, ami változtat az események sodrásán. Az élet nem habostorta- mondják, de hogy lehet az, hogy összetörnek a lelkek, amikor elvesztik a másik részüket, viszont ha egybeforrnak a másikkal, az sem tesz jót már. És másban kell keresni az okot, mint Önmagukban, hiszen mindketten jól tudják, hogy már egymás nélkül nem tudnak sem lélegezni, sem egy jót enni, sem semmi mást.

Kellenek ahhoz egymásnak, hogy élni tudjanak. Nem anyagi hasznokat remél itt egyik sem, hanem a másik támogatását, amely néha elfogy-megszűnik. Ennek az okát keresem igazság szerint. De ezt sem foghatjuk másra, hiszen ugyanúgy az én bűnöm is, mint a másiké. Újabb kérdésem pedig az, hogy hogyan lehet egy embernek jó az, ha a másiknak rossz. Hogy táplálkozhat ebből egy magát jónak hívő és nevező ember?!

Mi vezérli az emberek cselekedeteit? Az érdek, ami rendkívül sokféle lehet: akarhatja valaki a másikat magához kötni, mert fél, hogy elveszti egy rosszakaró miatt, akarhat mindent a magáénak, kincset, palotát, más ember boldogságának az árán…

Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy miért fáj az egyik embernek az, ha egy másik boldog és végre sok szenvedés és kín árán megkapta azt, amire mindigis vágyott. Másoknak nem nagy dolog azt mondani, hogy a családom, viszont akinek széthullott, már azt is elfelejti egy idő után, hogy mit jelent maga a szó. Vannak pótló dolgok, de az már nem az, amit egy ember családnak nevez. Soha nem kaphatja már vissza a felhőtlenül játszó, boldog kisgyermek kacaját, mivel ezt a kiskölyköt megölte az élet. A meghalt gyerekekből lesznek a felnőttek, azok a fura emberek, akik nem tudnak örülni a pici ajándékoknak, egy másik ember mosolyának, egy csodálatosan gondtalan pillanat örömének, annak, hogy süt a nap, annak hogy esik az eső és felfrissül a föld. Ezért nem akarnak felnőni a gyerekek soha. Nincs több játék, el kell tenni a babákat és a kisautókat, mert ez már nevetséges, pedig lehet hogy ezek azok, amik emlékeztetnek minket azokra a bizonyos felhőtlen percekre. Egy darabig még emlékszünk rájuk, aztán még az emlék is eltűnik lelkünk homokos tengerpartján, mintha csak elvinné a víz. Vajon, mégha csak egy percre is, de visszakaphatjuk ezeket a pillanatokat? Van olyan csodálatos, ártatlan boldogság, mint a gyermekek önfeledt játéka, amin a szülő elmosolyodik, és eszébe jut, hogy vajon mikor és hol veszett el ugyanez a gyerkőc?

Lehet, hogy elég egy mosoly a Kedvestől, vagy egy gyengéd ölelés, amelyre már oly rég áhítozunk és álmodunk arról, hogy az észérvek mellett létezik valamilyen elsöprő tiszta szeretet.

Egy dolog biztos: Hiszünk benne, hogy még visszatérhet…

haldokló ihlet-asszony

a címmel azt hiszem igazán beletrafáltam a témamegjelölő cím fogalmába.

A csajok azt mondták a szerkesztőségben, hogy majd elmúlik és náluk is így volt, de mi van ha nem? Mi lesz, ha én is a sínek közt végzem egyszer csak a hirtelen jött és rámtelepült mélabúban?

Kizárólag akkor tudok írni, ha valami nem  klappol az életemmel. Valami defektnek jönnie kell, hogy hagyjam magam sodródni a szavak tengerében. Olyankor valahogy jönnek maguktól a mondatok, sokszor hisztizve, sírva írok, mégpedig azért, mert ha beleélem magam, még jobb lesz, amit csinálok. Mazochista lány vagyok ezek szerint, imádom ha fáj, persze csak lelkileg... Azt is csak azért, mert olyankor meg tudom tenni azt, hogy kikapcsol az agyam, és pötyögnek az ujjaim-az agyamnak ehhez semmi köze. Nem mintha a többi cselekedetemhez sok köze lenne... :S

Szóval, lényeg a lényeg: túl boldog vagyok most a depresszív fogalmazáshoz, ezért nem is megy olyan jól. PErsze ott a másik véglet, amikor már annyira boldog vagyok, hogy nem bírok aludni tőle. Ha pedig nem bírok szuszulni, akkor fáradt leszek. Ha hullus leszek, pedig depresszív írások pötyögődnek be a gépbe, szóval mielőtt megrígatnám blogom szokásos 3 olvasóját-szerényen magamat is beleszámolva - ellibbenek szuszulni... :)

felnőttség

küszködés

-az élettel,

-a mosogatással,

- koránkeléssel,

- későnérkezéssel,

- vőlegényellátással,

- főzéssel,

- fordítással-bénázással,

- tanulással,

- szikékkel,

- szappanokkal,

- virágokkal,

- csokrokkal,

- meghívókkal,

- szakdolgozattal,

- államvizsgával,

- összeegyeztetéssel,

- fontossági sorrenddel,

- anyagi helyzettel,

- felmosással,

- porszívózással,

- teknőssel,

- aki elég bunkó,

- új hűtővel, amit legalább takaríthatok,

- az erkéllyel egyetemben, mert amióta nem hűtőként funkcionál, azóta sok a hely, amin jobban megáll a piszok, vagy csak eddig nem tűnt fel, mert megettük az összes mocskot a kajával együtt,

- a függönyökkel, amik még mindig nem újak,

- a haldokló virágaimmal, akiknek nem jut fény,

- a laptoppal, amiből kitört a hangkábel egy darabja és  kontaktos az egész,

- a palack ásványvízzel, amit magamba kellene erőszakolni,

- a fogyókúrával, hogy beleférjek a menyaruhámba,

- az örökös problémával az anyagbeszerzéssel a másik szakmámhoz,

-a bolondériával, mindezek miatt...

megkönynebbülés-majd a bulin, amin atomrészeg leszek és kiömlik belőlem a mindenkinek szánt magambafojtott mondanivaló...

hmmm... szombaton farsangi buli lesz...

kendő

"lakodalom van a mi utcánkba"-kedves kacsintások a rokonoktól a bálban. jó érzés, de mégis van benne valami kellemetlenség. Nem tudnám megmondani mi az, de üt. Valamiféle komolyságnak kellene körüllengnie azt hiszem.

Amikor anyukámra gondolok és ránézek, az esküvői fotókon annyira gyönyörű, ragyogó és komoly. Fiatalabb nálam két évvel-mármint a fotón, lassan mondjuk nem lesz olyan, hogy idősebb nálam...

Én pedig nem érzem azt, amit ő 19 évesen érzett. Házasság, gyerekvállalás, karrier? Tyűha! Már itt tartanék? Vagyis tartanánk? Abszolúte döbbenet.Még gyerek vagyok, felnőtt bőrben. Én vagyok a lány Pán Péterína, és szerintem sose fogok felnőni. Lassan pedig kendőt kötök a fejemre és kiülök a vénasszonyokkal pletykálni a kispadra az utcán. Megvitatjuk ki halt meg, aztán megvitatják, hogy meghaltam. És még akkor is gyerek leszek/voltam...

született jázmin köz

nah, most megvitattuk, hogy mi lenne, ha...

Madár lenne a polgi, aki minden üzenet kétszer küld el a Wiwien, Patrik lenne a másik induló...
Lackó szolgáltatná az SLV jóvoltából az ablakokat, ahogy

Piri megtervezte azokat a házakkal együtt,
A vasanyagot Jancsának köszönhetjük majd, ha lesz két szabad hete...valamint benzinkutas, zőccséges, postás és kocsmáros szerepeket tölt be, ha nem cipőt talpal éppen...
Vasmegmunkálásban Guby és Káresz siet segítségünkre,
Axi lesz a munkafelügyelő, de túlórát nem vállal.
Nagy Beáta Renáta lesz a vitaminfelelős, meg a ruhakölcsönző és hajvasaló,
Lori adja a szegeket, mert ő az egyetlen és hamisíthatatlan vasszegárus,
Ecó rombolja fel nem épített falakat, valamint katasztrófavédelmi feladatokat lát el,
Ancsi diplomatikusan megoldja a vitás kérdéseket,
Sancho ha nem épp a Závozán hajózik, közbiztonsági feladatokat lát el,
Szunyi beszólogat Jancsinak meg Bejának, illetve felgyűri az ingét, ha valami balhé van,
Bálint szolgáltatja a műholdas adást (Lokátorok),
Laza lesz a villanyszerelő, meg a gyorshajtó,
Orsi lesz az orosz gázimportőr,
Marusz lesz a helyi viccfelelős, és nyelvművelő (aki néha stroboszkál),
Tzh lenyilazza a minket orvul megtámadó(vagyis amit megennénk) szarvasokat, és kovácsol nekünk kerítést,
Eszteca lesz a helyi tv-adó Joshi Mónikája, aki megmondja hogy mivan (szkit),
Ricsi lesz a légvédelmi felelős, de csak ha modellekrőlvan szó,
Barbóca lesz a rendezvényszervező-jútúbon, végülis csak borról és sangriáról kell gondoskodnia és máris mindenki boldog,
Andika ha nem éppen pizzát süt, vagy pultban van, akkor stenderenderen van és ha bárkinek gondja van a telefonszámlájával, ő segít, ha van elég pénzed.
Dini a sörfelelős és "jajjviirim:)mederss gprszyonnó fénny" :D:D Ő lesz az őrszem-sasszem, aki csak a grízt utálja, nem a musicalt, de a rizses húst szereti. Alkoholidőben Eszmeralda-báj Lackó
Viri csinálja a sok-sok körmöt, hogy ne kopjon el a munkában senkié se, valamint ha sírni támad kedved, hozz pár bort, sírok veled, ha elkap az Egyed-kór.
az ifjak a szórakozásért szórakoztatnak színvonalas koncertelőadással,
Putyó lesz ajtó-betörő illetve szerelő, vagyis ajtónálló, és csak pálinkával működik,
Ati az új Lackó. pont, netovább,
Petya az éjszakai szatír,aki nyáréjszakákon félmesztelenül rója az közünket és egyben dídzsé is,
a kislányok meg főznek, ha tudnak, ha mást nem, pálinkát,
Brigit külön kiemelném, mint Rocklady-t, aki két akkord között megfordítja a hurkát.
Editke lesz a sminkes, ha már a sörfelelős elég jól ellátta a feladatát, vagy  a kocsmáros szerzett elég piát...
Kisbarbika, mint divatdiktátor tengeti napjait a született Jázminközben.
Paci lesz a fővarrónő, aki Barbi elképeléseit megvalósítja.
Patrinak Piri nem házat, hanem kórházat tervez és ott lesz igazgató,
Szandi már letett arról, hogy tökéletes Madártejet főzzön, helyette inkább tököt paníroz, vagyis ő a köz szakácsa,
Koni szegénykém a detki Jázmin-közben lakik és nagyon magányos, de, a Detki keksz már az ő tulajdonában van, így a Jázmin nem hal meg cukorhiányban-Dini leszarja, úgyse szereti az édeset.
Bence ugyanezt érzi Vécsen.
Iván a Domnet Továbbfejlesztéséért Alapítvány feje,
Erika lesz a főkertész, ő bérli fel a szexi bokornyeső-fűvágó-fiúkat, akiknek nagy a ... merszük.
Zolika lesz a mézfelelős, kivéve ha Ecetke elhajtja az összes méhet, valamint mindig szól, ha nincs poén,
Adri mindent elcsujogatna, valamint ő kötné az összes üzletet-jázminszerte.
és köszönet az iwiwnéptáncosoknak a jázminos utakon való megjelenésükért... pontpontpont, legközelebb irány a T-betű sarka.

Köszönet társszerzőimnek e post megszületésében:
Egyed Stenderenderer Andika
Buzás Sör SünDini

no meg én voltam
leendő néven Búza-búza-búzavirág

kissz

rádöbbenésarrará

sötét, csak a szobában pislákol egy szál gyertya, martini a pohárban egy citromkarikával, egyedüllét. Nem mondanám, hogy unalom, inkább az egyedüllét kétségbeesése kerített hatalmába. Nincsenek itt a barátok, csak a keserédes nosztalgia szól a hifiből. Egyszerű netezgetés közben gondoltam nem törnek rám sírógörcsök, vagy egyebek... hát tévedtem.

Esküvői honlapok ész nélkül, ötleteket kell gyűjteni, energiát pazarolni mindenfélére: csokor, dizájn, fátyol, ruha, menyecskeruha, cinderellacipellő, hajak, körmök, smink, hely, fotós, mindenféle dolgok, amikbe bele lehet merülni...

Erre mit talál a kétségbeesetten örömért kiáltó: szülőköszöntők... elolvasom és én sírok, mit fog érezni szegény Mamikám és Papusom?!

Mondjuk ideillik, szegénykéim nyugdíjas éveik egészét azzal töltötték, hogy egy eszetlen süldőjányt patronáljanak. Megszűntek létezni, mint nagyszülők és állítom sokkal jobban helyt állnak mindenben, mint akármilyen csodaszülő. Nekik annyi dolguk lett volna velem, hogy üngyümbüngyümaranyom és arc-csipdesés... Ehelyett: befestett hajjal hazaállított 14 éves önmagam látványát egy harcal narancssárgából ismét barnává kellett tenni, kiszökött önmagamért aggódva szaladgálni a faluban, igzulni éjszakákat, hogy hol lehetek, az ország mely részén ki tudja hogyan, a nagy számat becsülettel viselni, nem megbántódni, amikor a szavak odacsapnak-nem szánt szándékkal, csak a termszetből kifolyólag, egyszerűen mindent, amit most félfelnőtt fejjel én sem viselnék el a gyerekemtől. És igen, ők mégis meg tudták csinálni! Ez a csoda! Jó nevelést kaptam, igaz sokszor kiabálva, erősen odaszólva, konzervatívabban, mint más gyerekek, de az igazat megvallva nem lettem kevesebb, sőt! NEkik köszönhetem, hogy ott tartok ahol. Nem kell egy elszállt embernek gondolni ettől, arra gondolok, hogy addig-addig terelgettek, amíg kikötöttem egy főiskolán, nyelvvizsgákat szereztem, nem kurvultam bele a fiatal éveimbe, tudok gondoskodni másodmagamról külön is, főzni is megtanított Mamikám, mindenre, amire valaha is szükségem lehet majd.

Most is a fülembe zeng a sokminden, amit elmond százszor, tán ezerszer is... "Nem baj anyukám, hogy százszor elmondom, legalább később is eszedbe jut majd. Nekem is mindig ezt mondta Mamákám..."

Hogy lezárjam a dolgot:

Huszonegy évnyi kitartás, sok küzdelem.
Felneveltetek, s neveltek engem.
Lányt fegyelmezni nem könnyű, megértem,
De ti megbocsájtjátok minden vétkem!
Érzem, követtem már el sok baklövést.
El kellett viselnetek tőlem sok sértést,
De megoldottunk mindent együtt, közösen,
Hisz tudom, bonyolult a természetem.

Még tévedek nem egyszer az életben,
Ti akkor is ott lesztek csakis velem.
Tanácsotok nem egyszerű elfogadnom.
Jó hogy van egy ilyen, egy igazi családom!
(Vági Katalin)

pont.

önzés

múltonrágódás. érzelemtépés. mi lett volna, ha...

mi lenne most? öröm. egyszerűen, mellébeszélés nélkül. itt állna ő is, és örömittasan gratulálna, ő merengne a színvilágokon, vitatkozna a nászasszonnyal, vagy boldogan szürcsölnék a forraltbort a konyhában miközben oltári egyetértés honolna körülöttük. Ők ilyenek lennének, mindketten tündérek. Egyikőjük jobban az anyukám, mint a másik. Nem kellene sminkest keresni, lenne egy, aki mindenkinél jobban értene ehhez, hozzám.

vissza a jelenbe, illetve a jövőbe...

Egy napmelegítette rózsaszín szív alakú márvány lesz ott a nagy napon. meg egy fénykép-ha engedik a hivatalba'. Előtörnek az önző vágyak, hova a francba tűntél, legalább most gyere vissza valahogy, ezt tényleg látnod kéne. megértem, hogy kihagytad az első kisgimis napomat, meg a ballagásomat, az első vizsgaidőszakomat, az első-és egyetlen szerelmemet, hogy megbeszéljük a történteket, az első csókomat, az elsőáldozásomat, az első komolyabb dolgok megvitatását, az első néptánc-fellépésemet, a fejemből kipattanó első gondolatokat, a hülyeségeket, mégcsak nem is szidtál le, ha hülyén viselkedtem, vagy rámtörtek a tizenéves ribancos korszakok, de mostmár komolyan! vissza kéne jönnöd! Ezt a napot nem tudom mégegyszer lejátszani, nem tudok kétszer visszamosolyogni az oltártól. Nem érted? Ne hagyj már egyedül! Hová tűntél?????

"holtsúly"

watch my dying, időpont, vizsgák hada, fényképész, államvizsga, helyszín biztosítása, gyakorlat intézése, ruhapróbák, feketemánia ellentétben a kötelező fehérrel, takarítási tudás elsajátítása felsőfokon, körmösvizsga, bútorösszeszerelés, magyar sajtótörténet, éjszakai letámadás, euridike szalon, kajakészítés, bulimentes élet időhiány miatt, hazatelefonálás, abárolt szalonna, néptáncgála, egyedüllét, körmözés, pappal egyeztetés, kövérít a fehér, döbbenetek hada, 21 éves vagyok, sógornőm névnapja, fesztsziréna, elmaradt floorball, álmomban ordítás, no aerobic, tanulni kéne, fátyol is kell, meg konty, nem lesz konty, csak ahogy az Isten megadta, koalakeresés, túlbuzgóság, narancssárga, stephanotisz-rózsa-kála, hogy van a macskám-kutyám, agyhalál szokáshoz híven, migrén, főzelékutálat 21 éve, tűzoltóság, piros betűs ünnepek, játszósruha, ugrik-vicsorog-öl-póz, feltételezett nyugalom közeledik 38 év múlva, fullkész, futnilennekedvemmintforrestgumpnakpedigazmárbaj, vőlegényhazavárás, még mindig tanuláshiány, pihenésszükséglet, lehetetlenség, zöld szemmel való megbékülés, tőkehalmáj megevése, sírniképtelenség, éjszakaifelébredésutánújraelalvás, meghívóböngészés interneten, színvilágokkal való hadakozás, néptáncpróba, szalonok, mami... picivirág temetés, fekete virágok, újramosolyok... feléledés, legalábbis aztmutatás.

igenasszony

In medias res. Az ember fél bizonyos dolgoktól, egy-egy szó kimondása hatalmas erővel bír. Amikor ott állsz és csak bambán meredsz előre, nem látsz semmit, boldognak kellene lenned, de a döbbenet megfagyaszt. Beállt a kék halál, lassan bootolni kezd az agy, és eljut az információ az agysejtekhez, akik még most is boldogságtól diadalittasan picit részegesnek tűnnek az elvarázsolt élettől.

2009.12.24. éjfél.

egy pillanat, ami sok kérdésre válaszol, és tündérmesébe illően megváltoztatja az életet. Hangulatos fények a templomkertben, mindenhol érezni a karácsonyt, a kis virág is kezdi megszeretni ezt az ünnepet, mivel van mostmár kihez tartozni. Nyűglődötten, éjszaka, álom helyett bandokolunk fel a dombon a templomhoz. Valahogy csak két ember marad, mindenki más eltűnt. Mókás monológ, romantikatörő döbbenet, majd a beteljesedés egy igen formájában, és végül harangszó.

 Tündérmesét lehetne kreálni a dologból, és mindezt a vőlegényemnek köszönhetem. Mindent értek, az izgalmat, a nemalvást, az idegességet és mindent, ami jelen volt nálunk a karácsonyt megelőző napokban. Ez az ember értem tette ezt, csak értem, semmi önzőség, semmi hátsó szándék, a szeretet egyfajta kifejezése, ami nem jellemző a nagytöbbségre, sőt ez így senkire.

Január 12-e van. Még most is döbbenten állok a dolgok előtt. Csodálatos! :D

Esetleg talán ha úgy van augusztus 14-ére white sensation party-s bejegyzést írok... ;)

régielmentettkipótoltblogbejegyzésalapeavey

mélázok. az életen. nem az elmúlton, hogy mit tehettem volna másképp, hanem a jövőn. szeretek álombirodalomban tengődni és szorgos kis pókmódjára szövögetni, de nem a pókhálót, hanem a terveket. A pókhálókat kiirtom. Tudom, hogy nem kéne, mert mégiscsak valaki más lakásául szolgál, de majd meghívom egy béketeára a pókicát. :)

Tervek vannak, és milyen érdekes, a hozzáállásunk kérdése, hogy mit hozunk ki belőlük. Ha jól állunk hozzá, csak szupi dolgok sülhetnek ki belőlük! Ha viszont elküldjük a Remény-múzsát a már említett görögország melegebb éghajlatára, kérem ne is csodálkozzunk, hogy nem akar semmi jó történni velünk. Tudni kell azt, hogy ha pozitívan szemléljük az életet, nem is történhet rosszul semmi! Ehhez pedig csak mi kellünk, mindenki mi-je, én-je, aki dönt arról, hogy mi lesz.  :)

pont

könnyeden

kisváros

mint egy kisváros... pislákoló mécsesek halovány fénye teríti be a kietlen, élettelen kőtörmeléket. Faragott írások, néhol egy-egy nevet lehet látni, néhol csak évszámot. némelyik fekete, mint az éj, némelyik szürke, csak a kis lángnyalábok festik meg narancsospirosra színt víve a kövek életébe. 

Egyetlen egy sírkő ragyog csupán az egész temetőben. Szív alakja van és szikrázóan hófehér. Benne egy aranylik egy egyszerű név, és egy csekély élet számokba vésve. Jobb oldalt egy fénykép: fekete-fehér. Nem azt az embert mutatja, aki itt nyugszik, mégis őt ábrázolja a kép. Mosolygós képet tennék ide, olyannak lássa mindenki, amilyen mindig is volt. Ahogy rebegnek a fények, szinte megmoccan a kőbe vésett portré, mosolyogni kezd, pont úgy, ahogy emlékszem...

REttentő hideg van, ilyenkor az idő figyelmezteti az embert, hogy szükségleteinek engedelmeskedve maradjon otthon egy csésze forró teával beburkolózva a patchwork plédbe.Ehelyett nyakunkba véve a falut, kézenfogva, mi, a mini majdnemcsalád, fagyoskodva ugyan, de mégis meleg szívvel elindulunk, messziről érezni, hogy a mai nap más, mint a többi. Senki nem harsog az utcán, nyugalom van minden hz udvarán, a hidegbe még a kutyák sem jönnek ki ugatni, a néni sem pislog az ablakból, hogy vajh ki jár ilyen időtájt odaki. Ha egy idegen erre tévelyedne, azt hinné tán egy halálvárosban jár. Nagyot tévedne, hisz a faluban még a halált is kipletykálják, sosincs csend. Mindenesetre az utcára nem jött ki egy szisszenetnyi hangfoszlány sem. Meghitt nyugalom lett úrrá mindenen.

Odaértünk. A zöld kapun: feltámadunk.  A halottasházban pihen egy öreg néni, de erre csak egy papír figyelmeztet, most még erről sincs szóbeszéd. Beérünk a kisvárosba, a halottak bulijába, az ő napjukon. Érezni lehet az életet a halállal együtt, és nem csak mi élünk, ilyenkor életre kelnek a szeretteink, velünk vannak. Azért gyújtunk gyertyát, hogy visszataláljanak nyugvóhelyükre. Titkon mindig reménykedem, hogy egyszer csak meglátom őt, ahogy mosolyogva megérint, megsimogatja a fejemet, mint régen, megdícsér, hogy a sok csínytevés ellenére csak jó nagylány lettem, a páromat egy öleléssel üdvözli a családban és büszkén biccent egyet, újra látom azt a híres mosolyt, majd visszatér pihenni. 

Minden évben ezzel a reménnyel vágtázok hozzá, de mindig csak a hideg sírkő vár. Fázik a kezem, mégsem bírom leszakítani a rózsaszín szívről, hisztérikusan várok valamiféle csodára, mint egy kisgyerek. Látom a lelki szemeim előtt, hogy pár év múlva egy kismanó kérdezi mellettem igazi gyermekded őszinteségével: Anya, hát ez meg kicsoda? Miért kell nekünk idejönn? És látom magamat, hogy eddig mindig tartva magamat, akkor leborulok, és keservesen sírni kezdek, és nem tudok mit mondani majd... természetesen az arcom most is rezzenéstelen lesz, senki nem látja rajtam,  hogy bent sikolt a magány...

Ahogy közeledünk négy alak állja körbe a sírt, a barátnőim merednek a sírkőre és szótlanul bámulnak. Odaértünk.  Köszönünk, nevetek, nem győzöm megköszönni. Bent a meghatódottságtól potyognak a könnyek, nem is potyognak, egyenesen ömlenek: ha te nem is vagy már itt, még van akinek fontos vagyok! :) Köszönöm!

kór

néptánc helyett írás, házi helyett ide... megdöbbenve vettem észre, hogy valahogy kiszaladt az ablakon az ihlet és amíg nyitva volt az ablak, szépen bebotorkált rajta a megfázás, vagy ifluenza vagy valami csekélyen, de gyilkos dolog... 

lázálmában sok mindent lát az ember, de azt ritkán, hogy a párja még álmában is gondozza. Köhögésrohamok, félfulladások és 37,7-es lázzal, avagy hőemelkedéssel, nyekergésekkel álmomban nem belémrúg egyet, hogy "kussojjámáá", hanem kitart. Reggel várja az egész napos robot, mégis cirógatja az arcomat és ha ki bírom nyitni a szemem, látom, hogy mozog a szája, mond valamit, valami olyasfélét, hogy "szegénykém". Nem tudom mi hangzott el akkor, de biztos nem melegebb éghajlatra küldött, ha azt tette volna, azt is csak azért, hogy nekem jobb legyen. Önzetlen. Szeretem, ő is engem, a hitt beteg nihil helyett, önzetlen, tiszta szeretet... Soha jobbat!

mezőn

császkálok az álmaim mezején. Nálam szó szerint egy kis virágokkal teli mezőcskéről van szó. Mielőtt a parlagfűirtó-egyesület bevonná a blogom engedélyét, az én mezőmön pázsit van és virágok, szépek. Parlagfű nincs!

Mindig ide képzelem magam, ha baj van. Ez megnyugtat. Valószínűleg azért, mert Anyukám mindig úgy altatott el, hogy a kis varázsmezőmre kellett ellátogatnom és ott játszhattam mindenféle meselénnyel, és egyebekkel. Mindig odaképzeltem, hogy a babáim életre kelnek és velük múlatom az időmet...

Mostanában csak magamat képzelem oda, a babák ülnek sorban, de már nem akarok velük kergetőzni a pázsiton, csak a magányra vágyom ott, egy olyan helyre, ahol nem érnek el a pletykák, rosszindulatú emberek gondolatai, sőt semmi nem érhet el oda, ami nekem nem jó. Ebben a világban akarok élni, ez az én saját bejáratú túlvilágom... Tán, ha egyszer én is az örök vadászmezőkre távozom, ide fogok jönni, bár lövöldözni nem akarok.  Itt csak én vagyok, sokszor még a gondolataimat is kizárom, engedem, had menjenek azok is útjukra!

Vissza kell térnem, az idő telik ideát, de mégsem történik semmi, élnem is kell... Hát útra fel!